Richard Georg Strauss (München, 1864. június 11. – Garmisch-Partenkirchen, 1949. szeptember 8.) német zeneszerző, aki főleg programzenéiről és operáiról, nem utolsó sorban dirigensi tevékenységéről volt híres. (Nem állt rokonságban a keringőiről híres Strauss-családdal!)

Apja, Franz Joseph Strauss (Parkstein, 1822.– München, 1905.), kora legjelentősebb német kürtvirtuóza volt (Hans von Bülow „a kürt Joachimjának” nevezte), anyja, Josephine a sörfőző-dinasztiából származó Pschorr családból származott, amelyik egyike volt München leggazdagabb családjainak.

A gyermek Richard a család, de különösen az apa biztatására már hatévesen zenét szerzett. Később a müncheni kapellmeister, Friedrich Wilhelm Meyer tanította erre a tárgyra. Vezetése alatt, vagy Strauss saját akaratából, az első korai darabok után, amelyek főleg zongorára és énekhangra íródtak, megjelentek az első nagyobb szabású kompozíciók: versenyművek illetve egy nagyobb szonáta, egy vonósnégyes, két szimfónia, valamint egy szerenád fúvósokra. 1882-ben megkezdte tanulmányait a müncheni egyetemen, de hamarosan – szintén saját akaratából – abba is hagyta. 1883-ban „művészi” utazásra indult, aminek köszönhetően többek között Drezda és Berlin városába is eljutott, ahol fontos kapcsolatokat tudott kialakítani; ezek közül a legfontosabb meiningeni udvari zenekar karmesterével, Hans von Bülow-val kötött barátsága. 1885-ben Bülow maga mellé vette Strausst (aki itt ismerhette meg Johannes Brahms-ot); majd miután nem sokkal később Bülow nyugállományba vonult, az 1885/1886-os szezonig Strauss kapta meg a posztját. Az eddig eltelt időszakban Strauss stílusa legközelebb a klasszika zenéjéhez, illetve Robert Schumann vagy Brahms stílusához állt, a jelentős fordulat Alexander Ritterrel való találkozása után következett be (Ritter hegedűs volt, Richard Wagner unokahúgának férje). Ez a találkozás megerősítette Strausst abban, hogy Wagner stílusa felé forduljon, illetve Liszt Ferenc szimfonikus költeményeire támaszkodjon, hogy Wagner zenekari stílusát megtanulhassa.

1887-ben kezdett el dolgozni első operáján, a Guntram címűn, ami 1894-es bemutatása után csak kevés előadást élt meg. Több sikert hozott a Feuersnot (Tűzínség) (1901). Eza két első opera azonban Wagner jelentős hatását viselik magukon. Az igazán nagy áttörést a Salome és az Elektra (ősbemutatója 1909-ben Drezdában) hozta meg. Zeneileg a tonális bázist kezdetben soha nem vesztette el, az Elektra volt az első olyan műve, ahol letért a tonalitás útjáról. Egyébként ez volt az az opera, ahol először dolgozhatott Hugo von Hofmannsthal költővel. A továbbiakban is összedolgoztak; miközben Strauss zenei nyelvezete megváltozott, kirobbanó sikereket értek el, mint például a A rózsalovag (1910) című operával. 1942-ig még számos egyéb operát írt, de az Árnyék nélküli asszonyban (1919) elérte operastílusának csúcsát, ami innentől már nem fejlődött tovább. Kései éveiben írta Capriccio és Daphne című remekét, ami egy könnyedebb, klasszicizmusát összefoglaló mű. Szinte összes operája sikeres volt.

A szakirodalom sokféleképpen értelmezi Strauss szerepét a nemzetiszocializmusban. Egyes állítások szerint Strauss teljesen apolitikus volt, és soha nem játszott össze a hatalom birtokosaival. Egyesek szerint, mivel katonatiszt volt, szembe kellett volna szállnia a hatalommal, annak ellenére, hogy csak reprezentatív szerepet töltött be.

1948-ban fejezte be utolsó nagy művét, a Négy utolsó éneket, ami magas hangra és zenekarra íródott (ősbemutatója 1950-ben Kirsten Flagstad közreműködésével, Wilhelm Furtwängler vezénylete mellett Londonban volt), amely a legismertebb vokális kompozíciója. Eredetileg ezek a dalok nem ciklusnak készültek. Utolsó befejezett alkotása is dal volt, a Malven, amelyet november 23-án fejezett be.

Gyászszertartása 1949. szeptember 12-én volt a müncheni Ostfriedhofban. A város operazenekarát Solti György vezényelte.