Franz Seraph Peter Schubert (Bécs, Himmelpfortgrund, 1797. január 31. – Bécs, 1828. november 19.) osztrák zeneszerző.

Bár nagyon fiatalon halt meg, több mint hatszáz romantikus dalt, több szimfóniát, szonátát, vonósnégyest, operát és egyéb darabot írt. A dallamok és a líricizmus iránti természetes érzékenységével Schubert a 19. század legtehetségesebb zeneszerzői közé tartozik.

Élete során nem volt sikeres zeneszerző, de 31 éves korában bekövetkezett haláláig több mint 100 műve már megjelent nyomtatásban. Nem tudott állandó megélhetést biztosítani magának, leginkább barátai támogatták, illetve apja alkalmazásában állt.

Őt tartják a bécsi klasszicizmus utolsó mesterének, ill. az első romantikus zeneszerzőnek.

Schubertet ötéves korában kezdte rendszeresen képezni apja. Hatéves korától járt a himmelpfortgrundi iskolába, ahol élete pár legvidámabb évét töltötte. Ekkor kezdődött zenei képzése is. Apja tanította a hegedűjáték alapjaira, bátyja, Ignaz pedig a zongorára (értsd: a zongora elődjére, a pianofortéra). Hétéves korára már kinőtte tanárait és a lichtenthali templom kórusvezetője, Michael Holzer kezeibe került. Úgy tűnik, hogy Holzer leckéi kimerültek a csodálat kinyilvánításában, és a gyerek többet profitált egy barátságos asztalosnövendéktől, akinek révén egy hangszerraktárban az otthoninál lényegesen jobb zongorán gyakorolhatott. Korai képzésének sikertelen jellege annál komolyabb volt, mivel akkortájt egy zeneszerzőnek kevés esélye volt a sikerre, ha előadóként nem tudott hatni közönségére, ehhez viszont oktatása nem volt elégséges.

1813 végén hagyta ott a Konviktust, és hogy a katonai szolgálatot elkerülje, apja iskolájába jelentkezett tanárnak. Apja időközben ismét megházasodott, Anna Kleyenboecket, egy selyemkereskedő lányát vette el Gumpendorf külvárosból. A fiatalember több mint két évig tartott ki a taposómalomban, ahol közömbös sikerrel teljesített. Jobban lekötötték a magánórák, melyek során zeneszerzést tanult Salieritől, aki többet tett Schubertért, mint bármely más tanára. Mivel Salieri volt azon zeneszerzők egyike, akik elsőként vitték a Biedermeier kor hangszínét a bécsi egyházi zenébe, nem meglepő, hogy Schubert korai szakrális művei szorosan kapcsolódnak tanára egyházi szerzeményeihez. Hasonlóképpen Salieri különböző nyelvű dalai is tükröződnek Schubert fiatalkori daltermésében.

Első befejezett operáját – Des Teufels Lustschloss (D. 84) – és első miséjét – F-dúr (D. 105) – 1814-ben írta, ebben az évben keletkezett még három vonósnégyes, több kisebb hangszeres darab, a 2. B-dúr szimfónia (D. 125) első tétele és tizenhét dal, köztük olyan remekművek, mint a Der Taucher (D. 77/111) és a Gretchen am Spinnrade (D. 118, Op.2).

Schubert szülőháza

Mivel 1815 volt Schubert életének leggyümölcsözőbb éve, 1816-ban kezdett sorsa változóra fordulni. Az év közepe táján Joseph von Spaun a Rémkirály (Erlkönig, D. 328, Op. 1) komponálása közben lepte meg. Goethe költeménye egy füzethalom tetején feküdt, a szerző pedig az alkotás lázában szinte dobálta a kottafejeket a papírra. Pár héttel később a jó családból származó és jómódú hallgató, Franz von Schober, aki Spaunnál hallotta Schubert több dalát, meglátogatta a zeneszerzőt, és felajánlotta, hogy elviszi az iskolából, és megadja neki a művészetének nyugodt gyakorlásához szükséges szabadságot. Az ajánlat igencsak időszerű volt, Schubert éppen sikertelenül jelentkezett kórusvezetőnek Laibachba (ma Ljubljana), és még inkább rabszolgamunkának érezte iskolai állását. Apja beleegyezését is megkapta, és így tavasz végére vendégként Schober egyik lakásába költözött. Zeneórák adásával egy ideig megpróbált a ház bevételeihez hozzájárulni, de ezt hamarosan feladta, és csak a zeneszerzésnek áldozta idejét. "Egész nap írok – mondta később egy érdeklődő vendégének –, ha befejeztem egy darabot, kezdem a következőt."

Az 1816-ban írt művek között találunk három kantátát, az egyik Salierinek készült (D. 407/441); a Prométheusz kantáta (D. 451) nyolc nappal később keletkezett, ezért a művéért már honoráriumot kapott ("első alkalommal – írja naplójában – hogy pénzért komponáltam"); valamint a bolondos, filantróp librettóra írt Kantate zu Ehren von Josef Spendou (D. 472). Nagyobb jelentőségű a két újabb szimfónia: a negyedik, „Tragikus szimfóniaként” ismert c-moll szimfónia (D. 417) megkapó Andante tételével; és az ötödik B-dúr szimfónia (D. 485), mely derűs és friss, mint Mozart szimfóniái; ezen túl több, mint száz dal, köztük Johann Wolfgang von Goethe és Friedrich Schiller verseinek legszebb megzenésítéseivel. Írt még egy operát is („Die Bürgschaft”. D. 435), amelyet ugyan a silány librettó tönkretett, de mégis mutatja a szerző folyamatos érdeklődését a színház iránt.

1823-ban jelent meg Schubert első dalciklusa, a Szép molnárlány (D. 795), Wilhelm Müller versei alapján. A későbbi Téli utazás ciklussal (D. 911) együtt ők képviselik a csúcsát mind Schubert munkájának, mind a német dalnak általában. 1824 tavaszán írta a csodálatos F-dúr oktettet (D. 803), majd nyáron visszatért Zselízre, ahol rabul ejtette a magyaros stílus (népies műdal). Ennek hatására született a Divertissement à la hongroise (D. 818) és 13. a-moll vonósnégyes (D. 804). Reménytelen szenvedéllyel rajongott tanítványáért, Esterházy Karolina grófnőért, de akármit is mondanak erről a románcról, a részletek a mai napig ismeretlenek.

A színpadi művek komponálása és hivatalos feladatai mellett azért maradt ideje egyéb kompozíciókra is. Befejezte az Asz-dúr misét (D. 678) és 1822-ben elkezdte a kitűnő „Befejezetlen szimfóniát” (8. h-moll szimfónia, D. 759). A fenti műveken túl 1824-ből származik a Trockne Blumen (a Szép molnárlány ciklusból) variációi fuvolára és zongorára. Ekkor írta a D. 821 szonátát arpeggionéra és zongorára, amely érdekes kísérlet egy nehézkes és ma már feledésbe merült hangszerre. Ezt a csodálatos zenét ma általában csellón és zongorán adják elő, bár más hangszerelés is ismert.

Töretlen alkotókészsége ellenére Schubert egészsége romlott. 1822 óta szifilisszel küszködött, de feltehetőleg a tífusz végzett vele, bár egyéb lehetőségeket is felvetettek. Tünetei részben higanymérgezésre utaltak, a higanyt a 19. század elején gyakran használták szifilisz kezelésére. A végleges diagnózishoz nem áll rendelkezésre elég bizonyíték. 1828. november 19-én, 31 éves korában halt meg, bátyja, Ferdinand lakásában, Bécsben. Saját kérésére a währingeri temetőbe, Beethoven mellé temették, akit egész életében csodált. 1888-ban Schubert és Beethoven sírját is a Zentralfriedhofba költöztették, ahol ma is Johann Strauss és Johannes Brahms sírja mellett találhatók. 1872-ben a bécsi Stadtparkban vörösmárvány emlékművet emeltek tiszteletére.

Némelyik rövidebb darabját közvetlenül a halálát követően kiadták, de az értékesebbeket a kiadók látszólag hulladékként kezelték. 1838-ban Robert Schumann bécsi látogatása során ráakadt a 9. "Nagy" C-dúr szimfónia (D. 944) poros kéziratára, és magával vitte Lipcsébe. Itt Felix Mendelssohn-Bartholdy előadta, és a zenei újság Neue Zeitschrift für Musik (melyet Schumann szerkesztett) dicsérte a művet. Némi vita övezi a szimfónia számozását, német nyelvterületen hetedikként, a Deutsch-katalógusban nyolcadikként, angol nyelvterületen pedig kilencedik szimfóniaként ismert.

A művek felfedezésében a legfontosabb lépés Sir George Grove és Sir Arthur Sullivan 1867-es bécsi útja volt. Az utazók hét szimfóniát, a Rosamunde-nyitányt, több misét és operát, pár kamarazenei művet és rengeteg egyéb darabot és dalt mentettek meg a feledéstől. Ennek hatására tovább nőtt a Schubert-művek utáni érdeklődés.

További, szintén Grove-tól és Sullivantól eredeztethető vita övezte az „elveszett” szimfóniát. Közvetlenül Schubert halála előtt barátja, Eduard von Bauernfeld egy további „Letzte” azaz „Utolsó” szimfónia meglétét jegyezte fel. A zenetörténészek nagyjából megegyeznek, hogy ez valószínűleg a D-dúr szimfónia (D. 936A) vázlatára vonatkozhatott, melyet Ernst Hilmar talált meg az 1970-es években, és végül Brian Newbould fejezett be, mint Schubert tizedik szimfóniáját.

Liszt Ferenc szerint Schubert volt a valaha élt legköltőibb zenész.