180 éve

Született, Zene

Modeszt^[1] Petrovics Muszorgszkij (oroszul: Модест Петрович Мусоргский) (Karjevo, 1839. március 21.^{[j 3]} – Szentpétervár, 1881. március 28.^{[j 4]}) az operairodalom és az orosz zene történetének kimagasló egyénisége, a 20. század zenéjének egyik előfutára.

Fiatalon már kiváló zongorista volt, de apja katonai pályát szánt neki. Szolgálatának első éveiben találkozott későbbi barátaival és zeneszerzőtársaival, akikkel később megalakította az „orosz ötök” zeneszerzői kört, amelynek célja az orosz nemzeti zene megerősítése volt. 1858-ban kilépett a hadseregből, de megélhetése miatt hivatalnoki állást kellett vállalnia. Egyetlen befejezett operája, a Borisz Godunov azonban nem váltotta ki a baráti kör osztatlan tetszését, ezért visszahúzódott. 1864-től kezdve neurotikus jelleme miatt idegi eredetű betegségek jelentkeztek nála. 1879-ben elhagyta munkahelyét, és zongorázásból tartotta fenn magát. Hangversenykörútra ment, de csakhamar végleg összeomlott és 1881. március 28-án meghalt.

Muszorgszkij művei közül a dalai a legjelentősebbek. Saját maga írta a szövegüket, és a románc mellett, gyakorta írt jellegzetes helyzetben beszéltető, realista, gyakran ironikus szemléletű, rövid drámai jelenethez hasonló dalokat is. Műveinek népszerűsítésében nagy szerepe volt Rimszkij-Korszakovnak, aki átdolgozta (főleg operáit) és ismét bemutatta őket.

 

Modeszt Petrovics Muszorgszkij 1839. március 21-én született a Pszkov kormányzóság Karjevo nevű falujában, szülei birtokán. Az apa, Pjotr Alekszejevics Muszorgszkij elszegényedett városi hivatalnok volt Szentpéterváron. 1828-ban vette feleségül a módosabb családból származó Julija Ivanovna Csirikovát. A házaspár az asszony családjának egyik, a karjevói birtokán telepedett le. Első gyermekük, Alekszej, mindössze kétéves volt, amikor egy járványban (valószínűleg fekete himlőben) meghalt. A második testvér, aki a keresztségben szintén az Alekszej nevet kapta, szintén kétéves volt, amikor meghalt. A harmadik testvér 1836-ban született, de a babonás apa ekkor már ragaszkodott hozzá, hogy ne az Alekszej nevet kapja, így lett belőle Filaret Jevgenyij. A szokatlan, a vidékre nem jellemző név választását az életrajzírók azzal magyarázták, hogy a család így próbálta „becsapni a halált”. Negyedik fiuk nevének választásakor is hasonlóan ritka nevet választottak, a latin eredetű Modesztet.

 

A gyorsan tanuló és fogékony gyermekeknek az apa azonban katonai pályát szánt, és katonaiskolába íratta őket. Az idősebb fiú, Filaret számára a kadétiskola pusztán formalitás volt, hiszen ő volt a család birtokainak örököse, így megélhetése biztosítva volt, Modeszt számára azonban karrierlehetőséget jelentett és megélhetést egyben. 1852-ben, az Izmajlovszkij-ezredhez tartozó Komarov-féle előkészítő internátusban töltött esztendő után Modesztet és Filaretet a gárdista hadapródok iskolájába küldték. Az itt eltöltött négy esztendőről nagyon kevés információ létezik, de annyi bizonyos, hogy zenei tanulmányaival nem hagyott fel ez idő alatt sem, sőt a zeneszerzéssel is megpróbálkozott. Első műve a Porte enseigne-polka (azaz Zászlós-polka) volt. 1856-ban belépett egy kis muzsikuskörbe. A zenészek hamar felismerték tehetségét, és az év végén bemutatták Alekszandr Szergejevics Dargomizsszkijnek, az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő zeneszerzőnek. Dargomizsszkij felismerte a fiatal katonatiszt zenei képességeit és támogatta próbálkozásait. Később is a zeneszerző Muszorgszkij jó barátja és pártfogója maradt.

1857-ben Muszorgszkij megkomponálta első románcát Hol vagy csillagocska? címmel, valószínűleg saját szövegére. A dal bensőséges, elmélyült hangjával és a népi jellegre célzó intonációjával már a későbbi, nagy kifejező erővel rendelkező dalainak előfutára. Érezni rajta a zeneszerző baráti körének eszmei és zenei befolyását, az önálló nemzeti zene megteremtésére törekvő irányzatot, amely rövid időn belül az új orosz iskola (Ötök) létrejöttéhez vezet. Ezzel a románccal kezdődik Muszorgszkij tulajdonképpeni alkotói korszaka, ettől kezdve már tudatos munkával fejlesztette művészetét.

Muszorgszkij fiatal katonaként

 

Muszorgszkij anyagi helyzete élete során mindig rendkívül bizonytalan volt. Apja 1853-ban bekövetkezett halála után a családi birtokok gondozatlanok maradtak, így nagyon kevés jövedelmet hoztak. Művészi pályafutása során újra és újra visszatérő, leveleiből kicsendülő probléma a megélhetés, a nyugodt munkakörülmények biztosításának vágya volt. Leszerelése után visszatért a családi berkekbe és 1863-ig mindig a család valamelyik tagjával lakott. 1862-63-ban testvérével és anyjával élt. Julija Ivanovna 1863-ban feladta a pétervári otthonukat és visszaköltöztek Karjevóba, ahol két év múlva meghalt valószínűleg vízkórban.

 

Muszorgszkij művészi felfogása jelentős változásokon ment keresztül. Ebben az időben – valószínűleg Balakirev hatására – nagyobb méretű hangszeres formák kezdték érdekelni. Zenekari scherzója után, amelyet 1858-ban írt, szimfóniát tervezett, és megírt két tételt a C-dúr zongoraszonátából, továbbá elkészítette az Éj a kopár hegyen című szimfonikus költemény első változatát (ezt is zongorára) és megkomponálta az Intermezzo in modo classico című zongoraművet. Ezeken a műveken jócskán érezhető Balakirev hatása, mindenekelőtt a felfogásban, de már felismerhetők saját későbbi, önálló művészi vonásai is. Muszorgszkij, életének ebben a szakaszában, komoly erőfeszítéseket tett, hogy rendszeres zenei munkára ösztönözze magát. Célja az volt, hogy saját szavaival élve „ne posványosodjon el és nehogy elkallódjon” (zenei értelemben).

Az 1863-as év jelentős változásokat hozott Muszorgszkij életének alakulásában. Az év nyarán keserűen kellett tapasztalnia, hogy vagyonából, amely kezdettől fogva csekély volt, most már egyáltalán nem tud megélni, és ezért elhatározta, hogy hivatali szolgálatot vállal. Mindössze egy dalt írt a nyár alatt Goethe versére, az Öregember dalát. A kompozícióban Muszorgszkij arra törekedett, hogy zsánerszerűen kidolgozott típust formáljon. Ebben a dalban érezhető először az a törekvése, hogy realisztikus alakokat ábrázoljon a zenében.^[24][25]

1863 őszén, vidéki teendőinek elvégzése után, visszautazott Pétervárra, és jelentkezett a Mérnöki Ügyosztályon, és egy közös lakóházba költözött, egy úgynevezett kommunába. Az 1864–1865 közötti időszakáról keveset tudni. Ekkor ismerkedett meg Flaubert egyik regényével, s határozta el, hogy operát ír belőle. A Szalambó szövegkönyvét saját maga írta, de néhány kép megírása után félretette a darabot. Ennek oka tisztázatlan, de feltehetően azért történt, mert Muszorgszkij művészete ebben az időben gyors fejlődésen ment át, és ez a lendület tovasodorta a lassabban bontakozó operai témától. Véglegesen azonban nem mondott le róla, és az opera legjobb részeit később (tíz év után) bedolgozta a Borisz Godunovba.

Egészsége csakhamar végleg összeomlott. A betegség, amely évek óta egyre jobban elhatalmasodott rajta, február 12-én néhány órán belül három, egymást követő rohamban tört ki. Másnap a katonai kórházba szállították, itt kezdetben gyors javulás mutatkozott, ez azonban átmenetinek bizonyult, a bénulás megtámadta a végtagokat. Barátainak és tisztelőinek gondoskodása már nem segíthetett rajta. 1881. március 28-án^{[j 6]} a nyikolajevi kórházban szív- és gerincvelőbénulás okozta halálát.

Muszorgszkij rövid pályafutása alatt mélyen beleírta magát a zenetörténelembe. Művészetében általában a modern zenei realizmus megalapozását látják, mert színpadi zenéjében a drámai igazság olyan érzékeltetőjének bizonyul, amilyennek jóformán sem előtte, sem utána senki. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a drámai igazságot az emberi lélek költészetén keresztül kereste; az élet végzetes, vak erői valóban önálló, feltartóztathatatlan súlyukban érvényesülnek Muszorgszkij világában, de csak azért, mert ő ezeket az eltipró, gáttalan erőket az emberi lélek mélyén is ott érezte. Muszorgszkij nem abban az értelemben pszichológus, ahogyan Wagner, aki az emberi lélek aktív erőit hatalmas művészi egységben tudta megragadni és érzékeltetni, hanem ahogyan Dosztojevszkij vagy Gogol, akiknek legfőbb problémái épp a lélek mélyén alaktalanul örvénylő, aktív formát talán egyáltalán nem öltő, de az emberi életet sokszor szétroncsoló erők és indulatok, amilyen a lelkiismeret, a halálfélelem, a bűntudat, vagy egy önmagunkban élő démontól való iszonyodás. De épp a lélek alaktalan ösztöneinek ábrázolása vezeti el Muszorgszkijt azokra a területekre is, amelyeken az emberi lélek ősi indulatai csodálatos tisztasággal és közvetlenséggel, elfátyolozatlanul virulnak ki: a gyermek és a nép lelkéhez és rajtuk keresztül a humorhoz és a természetpoézishez is