150 éve

Született, Zene

Sergey Rachmaninov^[2] vagy Szergej Rahmanyinov (az angolos formát az emigrációban kezdte használni), oroszul: Сергей Васильевич Рахманинов [Szergej Vasziljevics Rahmanyinov] (Szemjonovo, Novgorodi terület, 1873. április 1. – Los Angeles, Kalifornia, 1943. március 28.) orosz zeneszerző, zongoraművész és karmester.

Bár zeneszerzőként való elismerése váratott magára, zongoraművészi teljesítményével, legendás technikai tudásával és ritmusérzékével hamar tekintélyt szerzett, nemzedéke legnagyobb zongoristája volt.

Művei többsége Csajkovszkijéval rokon késő romantikus stílusú, bár jelentős mértékben érezhető rajtuk Chopin és Liszt hatása is.

 

Rahmanyinov orosz arisztokrata családban született. Apja, Vaszilij Rahmanyinov katonatiszt volt, anyja, Ljubov Butakova egy gazdag tábornok lánya, akit nagy vidéki birtok hozománnyal adtak férjhez. Eleinte úgy tűnt, hogy az öt jelentős birtok életük végéig biztosítja a család anyagi jólétét. Apja otthagyta a hadsereget, és a földjeik jövedelméből kicsapongó, kártyázó életmódot folytatott. Ennek következtében, mire Szergej kilencéves lett, már a vagyon nagy része elúszott. A család hat gyermekével kénytelen volt lakást bérelni Szentpétervárott. A család anyagilag tönkrement, a családfő elköltözött.

Konzervatóriumi tanárait annyira elbűvölte játéktechnikájával, hogy elnézték neki rossz tanulmányi jegyeit, és zeneelméleti oktatását elhanyagolták. 1885-re elméleti tárgyakból olyan rosszul szerepelt, hogy megfenyegették, elveszik ösztöndíját. Ekkor unokatestvére, Alekszandr Ziloti, aki maga is kiváló zongorista volt, azt tanácsolta, hogy menjen a moszkvai konzervatóriumba Nyikolaj Zverevhez. Szergej félt a szigoráról és fegyelméről híres Zverevtől, de megfogadta a tanácsot.

 

Zverjov híres tanár volt, komolyan vette a nevelést. Tehetséges tanítványait otthonába fogadta, ahol nővérével együtt gondoskodott nevelésükről. Gyakran vitte őket színházba, zenei estekre, hangversenyekre, sőt a nyári szünetet is velük töltötte. Összeismertette őket a kor leghíresebb orosz zeneszerzőivel: Csajkovszkijjal, Anton Grigorjevics Rubinstejnnel, Glazunovval, és játszhattak előttük. Zverjov 1886-ban a Krímbe vitte őket egy milliomos birtokára, akinek a gyermekét tanította. Velük tartott az akadémia zeneelmélet- és összhangzattanára is, akinek az volt a dolga, hogy felkészítse a tehetségeket a következő évre.

1892-ben újabb meglepetést okozott tanárainak, mert 18 nap alatt tökéletes hangszereléssel elkészítette első operáját, a Puskin művére készült Aljekót. E művéért megkapta az akadémia nagy aranyérmét, melyet előtte csak két alkalommal adtak ki. Akadémistaként több kisebb darabot írt és egy zongoraversenyt. Önálló zongoraestet is tartott. Az akadémia befejezése után a Gutheil kiadótól 500 rubelt kapott az Aljekóért. 1892-ben megírta a Fantázia darabokat, amelynek cisz-moll prelűdje óriási sikert aratott. Ez volt az a mű, melyet minden későbbi fellépésén elő kellett adnia. A mű a legenda szerint Rahmanyinov egyik rémálma alapján íródott, amelyben a szerző azt álmodta meg, hogy élve eltemetik. A darab során végig lehet követni a temetés és a szenvedés pillanatait. Az első három hang jelképezheti a szegek koporsóba ütését, az elhalkuló, elhaló befejezés pedig a levegő elfogyását.

Megismerkedett egy moszkvai gyárossal, aki magánoperát igazgatott. 1897-1898 között ebben az operában vezényelt, itt találkozott Saljapinnal, akivel annak haláláig barátok maradtak.

 

1899-ben meghívták Londonba, ahol játszott és vezényelt, a sikeres út egy új megbízást hozott számára. Felkérték egy új zongoraverseny komponálására. Nehezen haladt a munkával, ezért Nyikolaj Dalh hipnotizőrhöz fordult, akinek segítségével elkészült a művel, és Dalhnak ajánlotta a II. zongoraversenyt. Önbizalmát új szerelme, Natalja Szatyina is erősítette. Natalja unokatestvére volt Rahmanyinovnak, ezért házasságuk előtt engedélyt kellett kérni a cártól. 1902 tavaszán összeházasodtak. Élete legboldogabb tíz éve következett. Boldog házasságban élt, az alkotás is jól ment, és két lánya született.

1902-1912 között vezényelt a moszkvai cári operában, utazott, Drezdában töltött három telet, hangversenyeket, szólóesteket adott. Elkészítette a II. szimfóniáját, és III. zongoraversenyét. Arnold Böcklin svájci festő műve ihlette a Holtak szigete című szimfonikus költeményét, és Edgar Allan Poe egyik verse A harangok című korálszimfóniáját.

1910-től a cári orosz zenei társaság alelnökévé választották. Sokat dolgozott és ez megviselte egészségét, egyébként is hajlamos volt a hipochondriára. Gyermekkora óta mélyen vallásos volt, most problémáival ismét hitéhez fordult. Megalkotta két csodálatos vallási művét: az Aranyszájú Szent János liturgiáját és az Esti misét (más címen: Éjszakai áhítat).

A 20. század elején Oroszországban háborúk és forradalmak követték egymást. 1917-ben a forradalom miatt családjával együtt kénytelen volt elhagyni hazáját. Svéd hangversenykörútra indult és soha többé nem tért vissza szülőföldjére. Eleinte a megélhetéshez való pénzkeresés volt a legfontosabb számára. Karmesterként és zongoravirtuózként nyílt lehetősége dolgozni. 1918-ig Stockholmban és Koppenhágában maradt, majd az Amerikai Egyesült Államokba ment a Rahmanyinov család. New York lett a központ, ahonnan hangversenykörutakat tett és lemezfelvételeket készített.

1926-ban Párizsba utazott unokája születésére, de váratlanul meghalt egyik veje, Volkonszkij herceg. Egyedül maradt lánya megsegítésére kiadót alapított, amely az emigráns orosz zene központja lett, ezért ettől kezdve egyre több időt töltött Európában. Párizstól nem messze villát bérelt, amit orosz udvari stílusban átalakított. Ekkoriban Franciaországban sok volt az orosz emigráns, többek között a Ziloti és a Szatyin család is.

1930-ban házat épített a Luzerni-tó partján, ahol szívesen csónakázott és pihent. Szüksége volt a pihenésekre, mert sokfelé fellépett és hanglemezeket adott ki. A rádióhoz soha nem ment, mert hangminőségét merényletnek tartotta a zenével szemben. Az élő hangversenyeket tartotta a legtöbbre.

1931-ben a The New York Times-ban megjelent szovjetellenes cikk után indexre kerültek művei a Szovjetunióban. A Pravda megvetően írta: „jelentéktelen imitátor, zenéje már rég kiment a divatból”. Természetesen ő tovább komponált. Megírta a III. szimfóniát (1936) és a Rapszódia egy Paganini témára című művét (1934), ezeknek a műveknek továbbra is sajátos stílusuk volt, ami ugyan messze állt az avantgárdtól, és a közönség körében osztatlan tetszést aratott.

Utolsó műveiben a halál misztikus jellemzésére felhasználta a „Dies irae” középkori egyházi dallamot. Ez a motívum számtalan 19-20. századi zeneszerzőnél hasonló mondanivalóval jelent meg. 1938-ban meghalt legjobb barátja, Saljapin. Európa felett újra a háború felhői gyülekeztek, ezért 1939 nyarán elhagyta Európát, feleségével, nagyobbik lányával, Irinával és unokájával, Zsófiával végleg az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le. Másik lánya és annak családja Franciaországban maradt, akikért sokat aggódott. Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, Rahmanyinov segélykoncerteket adott, ezzel ismét elismerték hazájában.

1943-ban rossz egészségi állapota miatt lemondta turnéit. 1943. március 28-án Kaliforniában halt meg rákban. Temetését Beverly Hillsben rendezték, de földi maradványait később a New York állambeli Valhalla településen, a Kensico temetőben helyezték el.